Minden költészet transzcendens eredetű.
A világlíra története az istenkeresés története. Az irányzatok, divatok testmelegéből ki kell bújni, mert ezek álfedezékek, amiknek előbb-utóbb le kell omlaniuk a teóriákon túli költészettel szemben. A teória elpusztul, a költészet örökké megmarad. Hallgatózni kell végre a külső és a belső élet közt. Meg kell tanulni egyedül lenni. Istennel szemben.
Az ember a magányban tudja szétosztogatni magát; egyre több marad Istennek. A magány a személytelen számára fenntartott hely. A személytelen mindig egyszemélyes.
Amikor a költő önmagába mártja tollát, nem a mozdulat megmagyarázhatatlan, hanem a Megmagyarázhatatlan mozdulata.
A versírás úgy kezdődik, mint az ima. Belefeledkezünk magunkba és szinte észrevétlenül elszemélytelenedünk. Az írás ott kezdődik, amikor megpróbálunk megérteni másokat és amikor semmit sem értünk magunkból. Ez a nem-tudás a lényeg, a formát is mindig ez adja.
Az üresség töltve van; néha színültig. Ami kicsordul belőle, az az enyém; a miénk.
Az anyag sűrűsége más és más. A dráma az anyag legelső alakja; még Isten kezében van. A próza már útban van lefelé; egy-egy pillanatra eltakarja az Istent. Az esszé megérkezés; a káoszba. Az esszé a teremtett anyag; még atomizált. A vers az anyag utolsó formája; a vers anyagtalan; a vers útban van visszafelé.
Az alkotás „néma párbeszéd”. A páratlan hallgat, a páros nem tud mit mondani. A vers ilyen metakommunikáció.
A kegyelem és a szenvedés nem beszélnek, de megértik egymást. Erről szól minden vers; az élet arról, ami megtörtént, ami megváltozhatatlan, a vers arról, ami megváltható.
A költemény mindig jelen, pedig múlt és jövő akar lenni. A költészet elsőre jóvátételnek látszik, másodjára már jóvátehetetlen.
A költő adós; ő az egyetlen, akinek megengedtetett, hogy a mindent a semmivel fizesse ki.
A költőnek egyetlen bűne van; a zsenialitása. Többi bűnéért már megszenvedtek a versek.
A költő hozzátesz a Teremtéshez; szavakat, mondatokat. A „kész” gondolathoz hozzáteszi önmagát, műve ezért nem tökéletes. A metalírikus csak közöl; verse önmaga, nélküle. A metalírikusban rég meghalt a zseni. Tökéletesen személytelen; szent. A metalíra elszemélytelenít; sorsa csak a szavaknak van; a metalírikus tanításaiba költözik. A metalírikus jeltelen sír.
Beszél a létezés nyelvén anélkül, hogy megszólalna. Számára a lét egy-egy igazság megélése. Erejét megszelídítve közvetíti a sugárzást; teljes alázattal tud akár hamu is lenni, ha kell.
Idelent vereségeink mindig nagyobbak, mint kihívásaink. A metalírikus számára a vereség az egyetlen kihívás.
Amit egyszer már megkaptunk, szeretjük magunkba zárni. Így vagyunk pl. a szeretettel. A metalírikus nem zár magába semmit, mert tudja: a zárt még zárható és a nyitott még nyitható.
A metalírikus parapszichológus; a vers parapszichológia; a metalíra telepátiával érthető meg; a metalíra misztikus intuíció.
A metalíra felé valamennyien csak útban vagyunk. Teljes igazságát elmondani nem lehet, hanem élni kell.
Hamvas poeta sacerja már metalírikus; Pilinszky „evangéliumi esztétikája” már metalíra; Kondor szín-hangjai és hang-színjei már éteri hallgatások és Weöres csecsemő-gügyögése a legtisztább hang. Hamvas anyaga az ősi tudás, a „hagyomány”, Pilinszky anyaga a szeretet, Kondor anyaga a fény, Weöres anyaga a hang; a metalíra anyaga anyagtalan. Anyanyelve a csend; a metalíra nyelv fölötti nyelv; hallgatás és kölcsönös megértés mindennel, mindenkivel.
A metalíra emberszabású tudás és istenszabású gondolat szintézise. A metalíra a Kozmosszal összenőtt lélek szövete és az abból kioperálhatatlan lét.
A metalíra lelki tudomány. A költő a tényeket meghagyja az embereknek, a törvényeket meghagyja a tudósoknak; ő maga az Igazságot keresi; az Igazság felé csak az igazságosságon át vezet út.
A metalíra erkölcs, vallás és esztétika; sőt egyik sem, mert több mindnél. A metalíra meditáció. A metalíra és az ima hasonlít egymásra. Az ima ereje a vers ereje. Az ima kérés, a vers adás.
A metalíra alázat; nem szolgálat, nem szolgaság; a nagyságrendje egészen más.
A metalíra a líra nyúlványa, ahogy a metafizika a fizika nyúlványa. A metalíra töredék; rész, amely a Szent Könyvekből kimaradt. A metalíra nem tanköltészet; definíciói revelációk, evangéliumi paradoxonok; ellentmondásai egyedül az ember felől nézve ellentmondások; Isten felől nézve már más szemekkel látunk.
A metalíra magaslati nyelven közli a közölhetetlent; a teremtés titkát, az Ige alászállását a legmélyebb – az emberi szintre.
A Teremtés a lemondás hatalma; a metalíra a lemondás műve. Isten lemond az emberről, az ember lemond Istenről; de csak egy pillanatra, hogy találkozhassanak. A metalíra az egység, a teljesség.
A világ Istennek nem az utolsó szava; Isten a költőnek nem az első szava. Isten és ember között a szótár ezért megírhatatlan.
Ki tudjuk fejezni a kimondhatót és a kimondhatatlant. Előbbiben szavainkra találunk, utóbbiban szavaink találnak meg minket.
Az írás legnagyobb része azonban várakozás. A várakozás az egyetlen emberhez méltó cselekedet. A várakozás figyelme teremtő figyelem. Az örökkévalóságig tart egy pillanatért. A „kegyelem pillanatáért”, a tisztánlátás pillanatáért. A várakozás csendje mindig előtte jár a szellemnek.
Versíráskor előbb a csenden kell átkelni, aztán a halálon. Hanggá kell válni, hogy szólni tudjunk.
Minden rezgés; hangok szimfóniája és fények harmóniája, a Kozmosz szívhangja és lélegzet-zöreje. Minden rezgés; csak a frekvenciák mások.
Minden gondolathullámból tenger lesz.
Ami ritmusától megfosztott, az halott.
Szótlan csöndje van a szónak, a hangnak; csodálatos erőtér ez. Amire nincs szavunk, azt megtaláljuk két szó között.
Az igazi költészet nem érzi a szavak végességét, mert a hang végtelenségén alapul.
A hang közli a bölcsességet, a szó megvilágosodottá tesz, és a mondat felszabadít.
Minden mondat más térben folytatódik és más létben.
A vers mondatról-mondatra mondja meg, hogy bizonyíthatatlan vagyok.
A mindenség ritkán beszél mondatokban; hangokat ad mint a csecsemő; nekünk kell őt beszélni tanítani; észre sem vesszük, hogy egy hangja minden tudásunknál többet ér.
A hallgatás szeretetre méltó, az elhallgatás szenvedés.
Az üres papír tisztább lesz, ha betűk szentelik meg; csak lelkiismeretünk nem változik.
Késmárki László
Forrás: http://joportal.hu/johirek/1379/